MOYERS: Akkor a stressz az elsődleges célpontja az elme-test alternatívának?
ORNISH: Ez attól függ, hogyan határozná meg a stresszt. Választhatjuk a produktivitást: egy érdekes, de ugyanakkor stresszes világban, vagy a nyugdíjba vonulást, ülni egy fa alatt, és nézni, ahogyan az élet folyik. Lehet, hogy tovább élünk, de az is lehet, hogy annyira unatkozunk, hogy az élet egyszerűen csak hosszabbnak tűnik.
De igazából nem ez a választás, mert a stressz nem egyszerűen az, amit teszünk, sokkal fontosabb az, hogy hogyan reagálunk arra, amit teszünk. Szóval akkor meg lehet kérdezni: Miért reagálunk úgy, hogy az stresszt okoz? Nem azért, mert a világ hirtelen stresszesebb hely lett, mint amilyen volt. Az emberek hajlamosak úgy gondolni a modern kultúrára, mint ami valahogy több stresszel jár. De az őseink is aggódtak azon, hogy lesz-e termés, vagy a gyerekeik meghalnak-e a poliovírustól (járványos gyermekbénulés), mielőtt megérnék a tizenhárom évüket. Egyértelmű, hogy ezek legalább olyan stresszelőek voltak, mint a jelenlegi világunk.
De valami megváltozott. A különbség most az, hogy a kulturális, társadalmi elszigeteltség általánossá vált. Régebben a családok szorosan kapcsolódtak például egy gyülekezethez, vagy a lakókörnyezetükben is érezhették a biztonságot és a közösséget.
Ezt ma már nem érezzük. A kétszülős családok inkább kivételek, mint szabályosak. Nem sok olyan hely maradt ma már, ami az emberek számára biztonságérzetet nyújt ahhoz, hogy maszkok nélkül átélhessék a meghittség és a közösség élményét, amit mindannyian keresünk.
MOYERS: Ez az, amiért úgy döntött, hogy a csoportos terápia része a programnak?
ORNISH: Ez nem a szokásos pszichiátriai értelemben vett csoportterápia. Mi nem próbálunk azon dolgozni, hogy milyen volt a résztvevők gyermekkora, és nem dolgozunk pszichodinamikai kérdésekkel sem. Úgy kezdődött, mint egy támogató csoport: segítette az embereket, hogy betartsa a diétát, ösztönözte a receptek cseréjét, megosztották egymással az ötleteiket... De kialakult valami más is: létrehoztunk egy közösséget. Volt egy ritka lehetőségem, hogy egy hasonló helyzetű emberekből álló viszonylag kis csoporttal dolgozzam -- nagyon intenzíven, jó néhány évig. Ennek eredményeként alaposan megismertük egymást, és olyan belátásra jutottam, amire más módon nem lehetett volna lehetőségem. Az egyik közöttük az volt, hogy mennyire fontos ezeket a mélyebb kérdéseket is érinteni, mint amilyen az elszigeteltség és a magány.
MOYERS: A kutatók azt mondták, hogy a részvétel a csoportban és az érzelmek megosztása nem csak annak jó, aki megosztja az érzéseit, hanem a többi résztvevőnek is. Bizonyos értelemben ez egy ajándék. Valami történik a csoportban, ami gyógyító.
ORNISH: Ez igaz. A gyökere a gyógyítani szónak az "egész"(heal – whole) -- egésszé tenni, összehozni, összefogni. És összehozni azt, amit oly sokan közülünk keresnek.
MOYERS: De a tudomány nem mondja el nekünk, hogyan kell megbirkózni ezekkel a kérdésekkel, igaz?
ORNISH: Nos, azért tanulunk. Számos tanulmány kimutatta, hogy azok között, akik elszigeteltnek, magányosnak érzik magukat, három-ötszörös a halandóság nem csak a szív- és érrendszeri betegségek, hanem a többi halálozási ok esetében is.
Az is érdekes, hogy ez a halálozási arány általában független a vér koleszterin szintjétől, a vérnyomástól, sőt attól is, hogy dohányzik-e az illető vagy sem. Ezek az adatok igen erősek, különösen, ha szembeállítjuk azokkal a tanulmányokkal, amelyeket a koleszterincsökkentő vagy vérnyomáscsökkentő gyógyszerekkel kapcsolatban végeztek, ezekből kiderül, hogy nem változik az általános halandóság, viszont az összesnek vannak mellékhatása. Szóval, ha nem foglalkozunk a probléma okával, akkor túl gyakran helyettesítjük az egyiket egy másikkal, anélkül, hogy az egész képet megváltoztatnánk.
Úgy tűnik, hogy az embereknek nehéz elhinni, hogy az ilyen egyszerű ötletek, mint az érzelmek megosztása, a zsírszegény táplálkozás, a vegetáriánus étrend, a meditáció vagy a gyaloglás ilyen erős hatással bír az egészségünkre. Úgy tűnik, hogy az emberek csak akkor hisznek egy orvosi áttörésben, ha az egy új sebészeti technika, vagy egy új gyógyszer. Kemény időket éltünk át, hogy bizonyítsuk, ezek az egyszerű, régi, olcsó módszerek is igen hatékonyak.
MOYERS: Mit mond az egyénnek, aki alkatilag képtelen megnyílni egy ilyen csoportban?
ORNISH: A legtöbb ember számára, beleértve engem is, ijesztő, hogy részt vegyen egy csoportban. Nem könnyű beszélni a saját érzéseinkről, "lebontani a falakat". Néhány alkalommal egyikünk vagy másikunk súlyosan sérült, és megtanult olyan védelmet kiépíteni, amire akkor nagy szükségünk volt a túléléshez. Az érzések megosztása a csoporttal soha nem jelenti azt, hogy a falakra és a védelemre nincs szükség. Ha egy munkainterjúra mész, nem a belső titkaiddal és démonjaiddal akarod kezdeni. Mi nem azt kérjük, mondják el, ami az eszükbe jut, vagy üvöltsenek egymással, és így szabaduljanak meg az érzéseiktől. Amit mi próbálunk létrehozni az egy olyan hely, ahol az emberek biztonságban érzik magukat, hogy elengedjék az önvédelmet, és megosszák a többiekkel, hogy kik is ők valójában, és megszűnjön a szociális izoláltságuk. Ha sehol sem érezzük magunkat biztonságban, akkor a falak és az önvédelem velünk maradnak, vagyis izolálódunk, biztonságérzet nélkül a falakat soha nem lehet lebontani.
| << vissza az interjú főoldalára |